27

Ezio valahogy ott is volt, meg nem is. Nem tudta eldönteni, hogy álmodik, vagy valamiféle révületbe zuhant. De azt egészen pontosan tudta, hogy mikor és hol van — több évszázaddal saját születése előtt, a tizenkettedik század végén. Elméjében ott lebegett a dátum, Urunk 1189. esztendeje, miközben örvénylő felhők és valami földöntúli fény egymást metsző sugarai között lépdelt — vagy inkább lebegett —, amelyek végül különválva a távolban felfedtek egy hatalmas erődöt. Ezio azonnal felismerte a helyet: ez Maszjaf. A felhők mintha közelebb vitték volna. Vad csatazajt hallott, majd egymással halálos küzdelmet vívó lovasokat és gyalogosokat látott. Aztán egy teljes sebességgel feléje vágtató ló patáinak a csattogása hallatszott. Egy ifjú, fehérbe öltözött, csuklyás orgyilkos vágtázott át a jeleneten.

Ezio a saját személyét nézte — és mintha közben elveszítette volna önmagát. Valami történet, amelyet félig felismert, amelyre félig emlékezett. Egy üzenet a múltból, amelyről még nem tudott semmit, ám amely mégis teljesen ismerősnek hatott...

A fehér ruhás ifjú kivont karddal rohant át a kapun a csetepaté kellős közepén. Két megtermett keresztes lovag készült megadni a kegyelemdöfést egy sebesült orgyilkosnak. A nyeregből kihajoló fiatalember egy tiszta vágással sújtott le az egyikükre, majd meghúzta a gyeplőt, és nagy porfelhőt verve leugrott a lováról. A második keresztes megpördült, hogy szembeszálljon vele. Az ifjú egy pillanat alatt előrántott egy dobótőrt, megcélozta vele a keresztest, és halálos pontossággal belévágta. A tőr a katona nyakába fúródott, pont a sisak alá. A keresztes térdre hullott, majd előrezuhant, arccal a porba. A fiatalember társa segítségére sietett, aki egy fa mellett csuklott össze. A sebesült kardja kicsúszott a kezéből. Ahogy előredőlt, hátát a fatörzsnek vetve, fintorogva szorongatta a bokáját.

— Hol sebesültél meg? — kérdezte sürgetve a fiatalember.

— Eltört a lábam. Épp a legjobbkor érkeztél.

A fiatalember lehajolt társához, és talpra segítette. Egyik karját a válla köré fonva egy kisebb kőépület fala mellett álló padhoz kísérte.

A sebesült orgyilkos felnézett rá.

— Mi a neved, testvér?

— Altaïr. Umar fia.

A sebesült orgyilkos arca felderült.

— Umar! Remek ember volt. Ugyanúgy halt meg, ahogy élt. Becsülettel.

A csata közepéből egy harmadik, vérző és kimerült orgyilkos tántorgott feléjük.

— Altaïr! — kiáltotta. — Elárultak minket! Az ellenség bevette a várat!

Altaïr Ibn-La’Ahad bekötözte elesett bajtársának a sebét. Megveregette a vállát.

— Életben maradsz — nyugtatta meg. Majd az újonnan érkezőhöz fordult, akivel nem kifejezetten barátságos tekintetet váltott. — Ez súlyos hír, Abbász. Hol van Al Mualim?

Abbász a fejét ingatta.

— Odabent volt, amikor a keresztesek áttörtek. Nem tehetünk most érte semmit.

Altaïr nem válaszolt azonnal. A pár száz lépésre a kőszirtek közül kiemelkedő vár felé fordult. Elgondolkodott.

— Altaïr! — szakította meg a gondolatait Abbász. — Vissza kell vonulnunk!

Altaïr higgadtan fordult vissza.

— Figyelj rám! Mihelyst bezárom a várkaput, támadjátok oldalba a keresztesek egységeit a faluban, és üldözzétek be őket a nyugati szorosba!

— Már megint ez a vakmerőség! — morogta Abbász mérgesen. — Nincs semmi esélyed!

— Abbász! — vágott vissza Altaïr szigorúan. — Te csak... ne hibázz!

Visszaült a lovára, és a vár felé indult Ahogy könnyű vágtában végigment az ismerős úton, elszorult a szíve az elé táruló pusztítás láttán. Az ösvény mentén falubeliek csatangoltak. Az egyik nő felemelte a fejét, ahogy Altaïr elhaladt mellette, és felkiáltott:

— Átkozott keresztesek! Imádkozom, hogy mindegyik essen áldozatul a kardodnak!

— Az imádkozást hagyd meg a papoknak, nővérem.

Altaïr tovább hajtotta a lovát. Előrehaladását fosztogató keresztesek kisebb csoportjai hátráltatták, akik lecsaptak a Maszjafból kiszorított és a faluba igyekvő emberekre. Háromszor is arra kellett pazarolnia a drága idejét és erejét, hogy megvédje népét a magukat Krisztus katonáinak nevező goromba frankoktól. De a hála és a bátorítás hangjai visszhangoztak a fülében, és megerősítették célja elérésében.

— Isten áldjon, orgyilkos!

— Biztos voltam benne, hogy ütött a halálom órája! Köszönöm!

— Hajtsd vissza a tengerbe ezeket a kereszteseket, egyszer és mindenkorra!

Végre elért a tátongó városkapuhoz. Felnézve Altaïr látta, hogy egy orgyilkos kétségbeesetten küzd a csörlő szerkezetével, mintegy százlábnyi magasságban. Orgyilkos közlegények egy osztaga az egyik közeli torony lábánál csoportosult.

— Miért van még mindig nyitva a kapu? — kiáltotta fel Altaïr.

— Mindkét csörlő megakadt! A várat ellepte az ellenség!

Altaïr benézett a várudvarra, és látta, hogy keresztesek egy csoportja elindult felé. A szakaszát vezénylő tiszthez fordult:

— Tartsd meg ezt a harcállást!

Kardját hüvelyébe csúsztatta, és leszállt a lóról, majd elkezdett felmászni a kapuőrség külső falán. Hamarosan felért a csörlők kiszabadításán munkálkodó társa mellé. Vadul dolgoztak mindketten, és közös erővel végre sikerrel jártak — legalábbis annyira, hogy részben kiszabadították a kaput, és az rázkódva és morogva pár lábnyit lejjebb ereszkedett.

— Már majdnem megvan — sziszegte Altaïr összeszorított foga között. Izmai megduzzadtak, ahogy orgyilkos társával együtt próbálták kimozdítani a másik csörlő fogaskerekeit. Az végre engedett, és a várkapu bezuhant az egymással harcoló orgyilkosok és keresztesek közé. Az orgyilkosoknak sikerült félreugraniuk, ám a keresztesek csapatait kettéosztotta a zuhanó kapu; egyesek bent maradtak a várban, mások viszont odakint rekedtek.

Altaïr lesietett a kapuőrség tetejétől Maszjaf központi udvarára vezető kőlépcsőn. Orgyilkosok szerte heverő holttestei tanúskodtak az ott nemrég még dúló ádáz harcokról. Miközben körbenézett, hogy végigpásztázza a bástyákat és mellvédeket, megnyílt a főtorony kapuja, és a felbukkanó csapat láttán elakadt a lélegzete. Keresztes gyalogosok egy elitcsapata vette körbe a Testvériség mentorát — Al Mualimot. Az idős férfi félig eszméletlen volt. Két kegyetlen külsejű katona hurcolta magával. A mellettük tőrt szorongató alakot pedig Altaïr felismerte. Nagydarab, kemény kinézetű férfi, sötét, kifürkészhetetlen szemmel, állán pedig egy mély, az arcát elcsúfító sebhellyel. Vékony haját fekete szalaggal kötötte át.

Harrasz.

Altaïr már régóta tudni szerette volna, kihez húz valójában Harrasz. Csatlakozott az orgyilkosok ügyéhez, de mindig látszott rajta, hogy nincs megelégedve a Testvériségen belüli rangjával. Az érvényesülésben a könnyebbik utat kereste a tettek elismerése helyett. Bár harcosként kiérdemelte a hírnevét, valóságos kaméleon módjára mindig behízelegte magát mások bizalmába, egyéniségét az övékhez igazítva. Nyilvánvalóan felülkerekedett benne a nagyravágyás, és felismerve az alkalmat, áruló módjára a keresztesek oldalára állt. Most pedig már az ő uniformisukat is viselte.

— Hátra, Altaïr! kiáltotta. — Ha csak egyet lépsz, a mentorod halott!

Hangja hallatán Al Mualim magához tért, kihúzta magát, és felemelte a hangját.

— Öld meg a nyomorultat, Altaïr! Én nem félek a haláltól!

— Innen nem távozol élve, áruló! — kiáltotta Altaïr Harrasznak.

Harrasz elnevette magát.

— Nem. Félreérted. Nem vagyok áruló. — Az övén lógó sisakot felemelte, és a fejére tette. A keresztesek sisakja! Harrasz megint nevetett. — Látod? Nem árulhattam el azokat, akiket sosem szerettem igazán!

Harrasz elindult Altaïr felé.

— Akkor kétszeresen nyomorult vagy — mondta Altaïr —, mert hazugságban éltél.

Ezután felgyorsultak az események. Harrasz kardot rántott, és Altaïr felé rontott. Ugyanebben a pillanatban Al Mualimnak sikerült megszabadulnia őreitől, a korát meghazudtoló erővel kicsavarta egyikük kezéből a kardját, és levágta vele. Harrasz pillanatnyi zavarát kihasználva Altaïr kieresztette a rejtett pengéjét, és lecsapott az árulóra. De Harrasz elmozgott az útjából, és miközben Altaïr egyensúlyát vesztette, gyáván lesújtott rá a kardjával.

Altaïr félregurult, és gyorsan felpattant, mert keresztesek egy csoportja sietett Harrasz védelmére. Szeme sarkából látta, hogy Al Mualim összecsap egy másik csoporttal.

— Öljétek meg a gazfickót! — üvöltötte Harrasz, és azzal félrevonult a csatától.

Altaïr a szájában érezte a düh ízét. Előrerohanva elvágta két keresztes támadója torkát. A többiek ijedten hátrahőköltek, így magára hagyták a kővé dermedt Harraszt. Altaïr beszorította a két fal találkozásához. Gyorsan kellett végeznie vele, hogy mentora segítségére siethessen.

Harrasz megérezte, hogy Altaïr figyelme máshol jár, és gyorsan lecsapott rá, kihasítva egy darabot zubbonya szövetéből. Altaïr visszavágott, és rejtett pengéjét egyenesen Harrasz nyakába döfte, pont a mellcsont felett. Az áruló elfojtott sikollyal zuhant neki a falnak. Altaïr megállt felette.

Harrasz felnézett. Altaïr alakja eltakarta előle a napot.

— Túlságoson is bízol az emberek szívében, Altaïr — küzdötte ki magából a szavakat, miközben már tört fel a vér a mellkasából. — A templomosok tudják az igazságot Az emberek gyengék, alantasok és kicsinyesek. — Ezt a leírást akár saját magáról is adhatta volna.

— Nem, Harrasz. A Krédónk épp az ellenkezőjét bizonyítja. Térj vissza, akár most, életed végső órájában is! Könyörületből kérlek, hogy váltsd meg önmagadat!

— Majd megtanulod, Altaïr. Méghozzá a saját károdon. — Ám Harrasz még egy pillanatra elgondolkodott, ahogy szeméből lassan kihunyt a fény, és kierőszakolta magából az utolsó szavakat. — Talán nem vagyok elég bölcs ahhoz, hogy megértsem, de gyanítom, hogy épp az ellenkezője az igaz, mint amit te hiszel. Ahhoz mindenesetre túl sok eszem van, hogy olyan badarságokban higgyek, mint te.

Ezután a szeme fennakadt, teste oldalra dőlt, és egy hosszú hörgés távozott belőle, ahogy átadta magát a halálnak.

Az Altaïr elméjében elültetett gyanú nem vert azonnal gyökeret. Túl sok teendő várt rá ahhoz, hogy elgondolkodhasson rajta. A fiatalember sarkon fordult, és csatlakozott mentorához. Vállvetve harcoltak, amíg az utolsó keresztescsapatokat is megfutamították vagy kiterítették a véres porban.

Körülöttük a jelek arra utaltak, hogy a csata az orgyilkosok javára fordult. A keresztesek serege visszavonult a várból, noha azon túl még folytatódtak a harcok, ahogy arról a nemsokára érkező hírnökök is beszámoltak.

Hogy kipihenjék az erőfeszítéseiket, Altaïr és Al Mualim egy pillanatra megállt a főtorony kapuja melletti fa alatt.

— Ez a nyomorult, Harrasz... kínáltál neki egy utolsó esélyt, hogy megmentse a becsületét, hogy belássa tévedését. Miért?

Altaïrnak hízelgett, hogy mentora kikéri a véleményét.

— Senki se hagyja el ezt a világot úgy, hogy ne kapjon valami kedvességet, egy esélyt a megváltásra.

— De ő elutasította azt, amit kínáltál neki.

Altaïr enyhén megvonta a vállát.

— Jogában állt.

Al Mualim egy ideig közvetlen közelről nézett Altaïr arcába, majd elmosolyodott, és biccentett. Együtt indultak a várkapu felé.

— Altaïr — kezdett bele Al Mualim —, láttalak téged igen rövid idő alatt fiúból férfivá fejlődni, és el kell mondanom, hogy ez egyenlő mértékben tölt el szomorúsággal és büszkeséggel. De egy dolog biztos: méltó örököse vagy Umarnak.

Altaïr felemelte a fejét.

— Nem ismertem mint apát. Csak mint orgyilkost.

Al Mualim a vállára tette a kezét.

— Te is beleszülettél ebbe a Rendbe, a Testvériségbe. — Egy pillanatra elhallgatott. — Előfordult, hogy... megbántad?

— Mentor... hogyan bánhatnám meg, amikor csak ezt az életet ismerem?

Al Mualim bölcsen bólintott. Egy pillanatra felnézett, hogy jelezzen a mellvédre felkapaszkodott orgyilkos megfigyelőnek.

— Idővel talán találsz más utat is, Altaïr. És ha az az idő eljön, rajtad múlik majd, hogy melyik utat választod.

Al Mualim jelére az őrök ismét felhúzták a vár kapuját.

— Gyere, fiam — mondta az öregember. — És tartsd készen a pengédet. Még nem nyertük meg ezt a harcot.

Együtt mentek fel a megnyitott kapu felé, a ragyogó napsütésbe.

Ragyogó napsütés, egy erős, mindent besugárzó fehér fény — Ezio megszédült. Pislogott, hogy kitörölje a szeméből a sok színben pompázó formákat, amelyek megjelentek előtte, és erőteljesen megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az őt rabul ejtő látomástól. Jó szorosan lecsukta a szemét. Amikor ismét felnyitotta, a szívverése kezdett visszatérni szokásos ritmusához, és megint a föld alatti kamrában találta magát, ahol újra erőtlen fény honolt. Észrevette, hogy még mindig kezében tartja a kőkorongot, és immár nem volt kétsége arról, hogy mi az.

Megtalálta az első kulcsot.

Ránézett a gyertyájára. Úgy érezte, hogy hosszú időt töltött távol, ám a láng biztosan égett, és alig fogyott a faggyúból.

A kulcsot a térképpel együtt a tarsolyába helyezte, és elindult vissza a napfény és Sofia felé.